mindenki másképp értékeli nálunk ezt az eseménysorozatot. van, aki azt gondolja, átkot szórtak ránk. van, aki arról beszél, ezzel az országgal van a baj, itt kell hagyni a fenébe, és vissza se nézni. van, aki azt mondja, valamit nagyon meg kellene látnunk, értenünk ebből, nézzünk hát magunkra, magunkba.. az is lehet, hogy kicsit mindegyik.
mindenesetre a nővérem pár nap múlva jön Bécsből, és szóltam neki, hogy egész úton nagyon figyeljen, inkább háromszor nézzen körül minden kereszteződésnél, parkolásnál, és úgy általában nagyon vigyázzon, mert már csak őket nem érte kár..

szóval olyan is volt még, hogy az öcsém autóját lenullázta egy ittas pasas, és ő viszont sajnos megsérült, volt ott törött csont, meg gipsz, meg kórház, meg saját felelősségre hazamenés. ami tudom, hogy nem jó, de megértem. a 4 hónapos lányát nem látta augusztus vége óta csak egyszer. persze a totálkáros autóval meg holnap reggel kéne indulniuk hollandiába, mert most költöznének ki teljesen, családilag és végleg. eredeti tervek szerint tegnap meg ma kellett volna elszállítani a bútoraikat a felmondott albérletből vidékre, majd a személyes és fontos holmikkal indultak volna holnap..
ezek következtében unokahúg1 busszal érkezett a fővárosba, mivel egészséges tinédzserként az itthontöltendő 72 órára barátnőivel tervezett programokat, ottalvósbeszélgetőst, meg osztálylátogatóst a suliban. este meg is volt a buszpályaudvar, vacsora anyámnál, majd leszállítás az osztálytárshoz feladatsor - szép, gyors kivitelezésben ahhoz képest, hogy addigra már én is kb. 38 órája voltam ébren. de ennek a történetnek a lényege nem is este volt, hanem ma délelőtt, mikor anyám magánkívületben zokogva-ordítva közölte a telefonban, hogy rettenetes nagy baj van, mert unokahúg1 elveszett, eltűnt. itt görcs állt a gyomromba - hiába, no, az a gyenge pontom - majd mikor még azt is elmondta, hogy talált a telefonján egy üzenetet, amit éjjel fél kettő körül írt a lány: "mama segíts!" - kezem-lábam is remegni kezdett. rohantam megkeresni, elsőkánt oda, ahol este hagytam, de nem volt otthon senki, aztán be az iskolába, ahol elvileg lennie kellett volna. közben az agyam dolgozott különböző lehetséges rémtörténeteken, a telefonom egyfolytában csöngött - hála a december huszadikai feltöltés nevű rémálomnak, melynek okán könyvelő és cégvezető kérdez kétpercenként valamit - én pedig mantráztam magamban, hogy 'megtalálomésnemütömagyonhelyben'. végül meglett, de épp akkor zajlott az iskolában a népünnepély, így aztán 400 gyerekfej közül kellett megtalálnom egy koszos kisablakon át bekukucskálva fentről a tornaterembe. a rejtély is megoldódott, a barátnő nyomkodta a telefon gombjait, és véletelnül elküldött egy régi üzenetet, mikor tényleg kellett volna neki segítség. én pedig nem ütöttem agyon. a barátnőt sem. tehát a tizenhárom éves lányok nem szöktek el az alvó nagymama mellől, nem mentek buliba, és nem kerültek tényleg bajba, mint az a legrosszabb verzióban futott, mint lehetőség.

kicsit később a bátyámnak intéztem egy hibás film újravilágítását egy stúdióban, ahol is várakoznom kellett vagy 20 percet, így leültem egy tejeskávé mellé valami közeli vendéglátóegységben. két hete először volt úgy húsz percem, hogy nem kellett, vagyis inkább nem lehetett addig mást csinálni, amíg vártam. ha még két percem lett volna, azt hiszem kitört volna belőlem a sok frász egy szép nagy sírógörcs formájában, úgyhogy inkább visszamenekültem a feladatok közé, mert a boltoslány olyan volt, aki biztosan nem ad zsebkendőt, inkább agyoncsap egy szívlapáttal, és elás a hátsó kertben, csak hogy csend és rend legyen újra a kávézójában.

peregnek a napok, gyorsan, nagyon gyorsan. az idő mércéje az ádventi falinaptár, amire minden nap egy újabb kis képecskét kell felragasztani, és már alig van üres hely, mindjárt kész.

felénk mostanában olyan erők hatnak, hogy mindennap történik valami - amit szeretnénk, ha nem történt volna. például összetörte egy figyelmetlen ember az autómat, nem sérültünk meg, sem a Jógyerek, sem én.. másnap anyám lakását elöntötte a felső szomszéd mosógépéből kitörő áradat. a falon is folyt lefelé a víz. harmadnap egy elszabadult parkoló kocsi a bátyáméba gurult bele, persze benne ültek anyával, de legalább sérülés itt sem volt. negyednap a főnököm feleségének kocsijába mentek hátulról - rutinból töltöttem ki a céges kocsira is a papírokat.

péntek este hazafelé egy versenyről, ahol rengeteg gyerek volt, persze főleg a szüleikkel, a családról, mnint fogalomról, és jelentéséről, tartalmáról beszélgettünk. majd a Jógyerekem is felsorolta, hogy nekik kik a családja. az apját még csak meg sem említette. beszéltem neki arról, hogy a 'szülők' az anyukát és az apukát is jelenti, mire is azt mondta, hogy neki már nincsen apukája. próbáltam erről kicsit beszélni vele, hogy attól még, hogy nem látták egymást régóta, az apukája mindig az apukája marad, és  biztosan szereti őt most is. erre egy picit gondolkodott, és azt mondta, tudod, anya, az az ember, aki már nem lakik a gyerekével és nem is találkoznak, az már nem apuka. és nekünk már nincs is rá szükségünk.. aztán elkezdett másról beszélni.

ma pedig - február óta először - felvette az apja a telefonját, mikor hívtam. én csak egy munka miatt keleltt, hogy beszéljek vele, amit félbehagyott év elején, és most kezd gondot okozni nálunk a dolog. ő pedig utána elkezdett a karácsonyról beszélni, meg hogy elvinné a Jógyereket a nagymamájához, ha ÉN nem akadályozom meg ebben MEGINT. és akkor nekem minden idegszálam, zsigerem és mindenem egy nagy görcsbe rándult össze. végülis megbeszéltük, hogy ezt megbeszélhetnénk végre személyesen, egy negyedórában, és letettük. és hirtelen úgytaláltam, hogy az a belső egyensúly, ami megvolt, már nagyon régen megvolt, az most hirtelen nincs.
a kötélen állva balettcipőben egy tálcányi pezsgőspoharat egyensúlyoztam már rágóta. nagyon jól ment, mindenki tapsolt, nem is féltem, magabiztosan sétáltam a kötélen biztosítás nélkül. és egyszercsak hopp, hirtelen belém állt a görcs, hogy én azt a sok poharat le is ejthetem, sőt, ha az repül, még én is leeshetek onnét, a magasból. és akkor aztán mi lesz.
ültem a székemen, bennem a görcs, és egy határozott gondolat arról, hogy én ezt nem akarom. nem akarom, hogy elvigye magával egy napra a több, mint egy éve nem látott, nem keresett gyereket. nem akarom ezt most így végigcsinálni. NEM LEHET ezt most ÍGY csinálni.

azt akarom csak csinálni, ami a legkevésbé bántaná most a gyermekem, akit komoly veszteség ért másfél éve. és nem hiszem, hogy az jó, ha most az a 'bácsi' ad majd neki szaloncukrot mosolyogva, aki elvett tőle valami pótolhatatlant.

nem tudom, a pénteki beszélgetés után, ha most elmondanám neki, hogy az apja el szeretné vinni, mit szólna hozzá...

ma éjjel nálunk is ragyog a cipő az ablakban, már telistele kincsekkel. ez a mikulásosdi egyre nagyobb kihívás, mert négyésfélévesen már komolyan képes átlátni bizonyos dolgokat és összefüggéseket. résen kell lenni minden pillanatban, mert egy ártatlan keresztkérdésre kissé tanakodva megadott válasz újabb kérdések áradatához vezethet. és aztán ott állunk az esőben az Oktogonon, és kezdem magam keresztre feszítve érezni..
az alapvetéseket már hetekkel ezelőtt tisztáztuk, mint például miért vannak tele az áruházak csokimikulásokkal, meg egyéb csodálatos és finom dolgokkal, amit én mégsem veszek meg neki most azonnal - az én történetemben ez azért van, mert hiszen rengeteg a gyerek, és nincs akkora zsák, amibe a sok ajándék mind beleférne, így az ajándékok egy része előre ide van készítve a boltba a Mikulásnak, aki mikor majd ideér, innen viszi el azokat a gyerekeknek. addig viszont meg lehet nézegetni, és ha valamit nagyon szeretne egy gyerek megkapni, akkor megírjuk a Mikulásnak levélben, hogy mi a szívünk vágya.
azt, hogy a visszaszámláláshoz képest két nappal hamarabb mit keresett a Mikulás az óvodában, megmagyaráztam ugyan, de itt kicsit megrezdült a léc egy pillanatra - nyilván megérti, hogy ennyi gyerekre kevés egy télapó, így többen vannak. és északon most hamar leesett a friss, csillogó hó, így némelyik szánkó nagyon jól siklott, olyannyira, hogy valamivel hamarabb ideért az a Mikulás, aki az óvodásokat látogatja meg.
hogy miért nem kapott virgácsot az a gyerek sem az oviban, aki pedig köztudomásúlag nagyon rossz, mert csíp, rúg, harap, verekedik, csúnyán is beszél - hát természetesen azért, mert Mikulás nagyon jószívű, nemeslelkű, és csupa-csupa szeretet. és most az egyszer még hozott ajándékot a rosszgyereknek, de ha ezek után sem változik meg, akkor jövőre már csak virgácsra számíthat, és még egy ici-pici szaloncukorra sem.
éjjen a mikulásolás, mert csodaszép reggel vár ránk, a Jógyerek ragyogni fog a boldogságtól, én pedig fürdök majd a fényében. itt lesz a varázslat velünk, az a pillanat, amikor úgy megtelik a szívünk boldogsággal, hogy ami már nem fér bele, az majd kicsordul lassan, csillogva, a szemünk sarkában..