a tegnapot úgy képzeltem, reggel elviszem a Jógyerekem a bölcsődébe, aztán gyakorlatilag ágyban fekve gyógyulok egész nap. ehhez képest az elmúlt huszonnégy órából másfelet aludtam, a kocsimban, ülve.
az öcséim már hazafelé jöttek az angliai turnéjukról, mikor a kisbuszuk motorja elromlott. és bár valahogyan a busz gondjait megoldják, de az eltarthat egy jódarabig, akár napokig is, hogy megjavítsák.  így végülis délután fél négykor elindultam értük valahová egy Nürnberg és München között lévő parkolóba. elég gyorsan haladhattam odafelé, Linz környékén még sajnos a vaku is felvillant mögöttem, igaz is, hogy 6 kerek óra alatt mögöttem volt a 866 kilométer tankolással, matricával együtt. akárhogyis, reggelre azért hazaértünk, pedig 4 körül megálltunk aludni egy kicsit. viszont a Jógyereket mégsem vittem ma közösségbe, mert megint elkezdett köhögni. inkább maradjon velem itthon még a héten, hátha végre rendesen meggyógyulunk mindketten. én meg a panaszaimat tekintve egész jól vagyok, némi enyhébb torokfájás, rekedtség és hébehóba köhögés már közel sem olyan rossz, mint a szombatom volt.

a bölcsődében található gyerekek és anyukáik igen szomorú társadalomképet mutatnak. akikkel eddig szóba elegyedtem, egyetlen egy sem él tradícionális értelemben vett családban. a legjobb helyzetben lévő gyerek anyja az az egyetemista nő, aki együtt él a gyermek papájával békében, nyugalomban, de nem házasságban. ennél kicsit nehezebb helyzet a másik egyetemista mama, aki egy cigány zenésszel él együtt, nem annyira boldogan és békében, és főleg nem szinkronban az apuka "éjjel dolgozom, hajnal felé haza jövök" munkájával. aztán van még kétgyerekes, ahol apuka börtönben, és másik kétgyerekes, két apukával (egyik elszedi tőle a kevés pénzét is, másik genetikai vizsgálatot akar a rá rettenetesen hasonlító gyereknél). van még külföldről hazaköltözött újságírónő és bírónő - apukákról "beszélni sem érdemes róla, vegyük úgy, hogy nincs is" mondják. és persze majdnem mindegyik odaadóan, nagyon sok szeretettel nevelgeti gyerekét, pedig egyedül, munka mellett ez igen kemény feladat. s persze itt vagyunk mi is a Jógyerekkel, Apukával, meg a nagyon akarjuk, de talán soha el nem érkező összeköltözésünkkel..

hová lett a felelősségvállalás, az elköteleződés, a valakihez való tartozás szükséglete? milyen társadalom lesz ebből a generációból? mit fog jelenteni a család szó a Jógyereknek és korosztályának? mit akarnak kezdeni a nők és a férfiak azzal a rohadt nagy önállósággal, szabadsággal, amit most kierőszakolnak maguknak ebben a világban?

egész jó is lehetett volna a hétvége. eljöttünk Apukához, aztán elvittük szombat este a Jógyereket anyámhoz, hogy az egyik fontos ügyfelének farsangi báljába menjünk. egész jó volt a bál is, bár voltak vicces dolgok (például a fekete szigetelőszalaggal az ajtófélfához rögzített imbuszkulcs a női vécében - ellenőriztem, nem a papírtartóhoz kellett)  meg érdekes dolgok (például aurafotózás, ahol egy szép szines képet kaptam, meg röviden annyi magyarázatot, hogy nagyon szép az aurám, látszik, hogy remekül érzem magam a bőrömben, nyugodt, kiegyensúlyozott vagyok. és aznap tényleg ilyen is voltam)  meg szórakoztató dolgok (mint például a rulett asztal, ahol rengeteget nyertem bizonyos számokkal, és végül a bank tartozott többszáz zsetonnal nekem)...

 aztán ma reggel minden furcsa lett. felkeltünk nem túl korán de nem is későn, hogy hazahozzuk Jógyereket. az enyhe másnaposságot felettető forró zuhany után a szobában totyorogtam, mikor valamiért úgy éreztem, ki kell néznem az ablakon. alig egy pillantást vetettem az utcára - hiszen Apuka már mondta, hogy hajnalban nagyon elkezdett havazni - így nem is lepett meg a nagy fehérség, bámészkodni meg itt általában nincs min. aztán hirtelen mégis visszafordultam, mert valaki feküdt a túloldalon a járdán. a szomszédnénink meg két pasas ott ált a közelében, és egymással beszéltek. felfogtam, hogy a bácsi eleshetett, vagy rosszul lett és kapkodva öltözni kezdtem, hogy szaladjak segíteni rajta. hiszen oldalra kellett volna fordítani, nehogy a nyelve hátracsússzon. szaladtam - már ahogy ekkora hóban lehet. mire odaértem, nem volt pulzusa. kérdeztem, mikor találtak rá, magánál volt-e, azt mondták, az előbb még hörgött. gyorsan megnéztük, hol lakik a bácsi, és elszaladtam, hátha van még otthon valaki más. a lánya és annak férje volt otthon, nem mertem elmondani nekik, hogy a bácsi meghalt. azt hiszem, csak azt akartam, ne hagyják egyedül, legyenek mellette, pedig tudtam, már minden késő. szaladtam velük visszafelé is, addigra ott állt az autó, és én tudtam, hogy a bácsi már halott volt, mikor elmentem is. nem akartam már odamenni, gyorsan beültem az autóba, és eljöttünk. azt gondolom, hogy a bácsi azért halt meg, mert megfulladt. és nem tudom még megbocsájtani magamnak, hogy nem az ablakon kiáltottam ki, hogyan segítsenek neki, hanem percekkel később értem oda, amikor már nem lehett tenni semmit. a halála nem az én hibám volt, hiszen nem miattam esett el, nem én találtam rá, nem voltam mellette, mikor még segíteni lehetett volna. az én hibám csak az ostobaságom, amitől nem az ablakot nyitottam ki...