2004. 03. 08.
a pénteknek konkrétan úgy lett vége, hogy besétáltam a körzeti orvosnénihez, hogy "íme itt vagyok a hétfői vérvétel leleteiért, és naugyehogy nincs itt semmiféle cukorbetegség" - mondtam volna, ha belépve a rendelőbe nem a szigorú arckifejeződése terül el az arcán, és nem nyúl azonnal egy marék papírért.. és akkor most kell ezt komolyan venni, meg újabb terhelés, ahol is a cukrosvizet kell meginni, meg a szokásos gyűjtsem egy napon át marhaság, és ráadásul még a cukorbetegeket ellátó (legalább jótanáccsal) rendelésre kell mennem szerdán, ahová ő már be is jelentett. hát így telt ismét otthon a vasárnapom - mert ilyenkor ki se merem tenni a lábam, hiszen garantáltan akkor kellene a mosdóba menni, mikor nem vagyok otthon -, és kezdődött a laborban a hétfőm. én persze kigondoltam, hogy a két vérvétel között hazamegyek, és hatalmas szendvicset fogok csinálni, mindenféle jóval, hogy végül 10 után jóllakottan menjek dolgozni. aztán nem így lett. ezalkalommal 30 percenként vettek vért, összesen ötször. nem volt hajlandó a néni mindannyiszor ugyanabból a karomból, így most a bal kezem megint csupa lilaság, és fájás. és ráadásul legjobb lenne megvígasztalni magamat egy kis édességgel...
11:00
2004. 03. 06.
vége lett a pénteknek, hosszú volt, sok volt amik történtek. szomorú látni, hogy miféle dolgokra képesek mások. nem írhatom ,hogy más emberek, mert aki ilyet tesz, az szerintem nem ember. de az jó, hogy van, aki segítsen, így a nő és a lánya most biztonságban van, kicsit megnyugodhat, és új életet kezdhet talán hamarosan. de ehhez még nagyon sok minden kell, az biztos. én pedig most megyek, és próbálok a gyerekek körül egy kis nyugalmat teremteni a történtek után. este meg a fogorvos vár rám.
11:54
2004. 03. 04.
ez a zűrös, mindeféle dologgal terhelt nap még tegnap este kezdődött, és a jelek szerint csak holnap fog véget érni. pedig csak egy nap az egész..
18:29
2004. 03. 03.
jön ide az irodába csapat csajszi minden nap, valami könyvvizsgálati okból kifolyólag. az egyik közülük szintén várandós, igaz, kábé a felénél tart, mint én. tesz-vesz, kávét kér, majd kimegy rágyújtani.. aztán ebédre a börgerkingből hozat valamit a többiekkel. hát nem vagyok én sem életmód-mániás, és nem próbálom a gyermekvárást sem tudományos alapokon csinálni, de. ez azért sok a lelkemnek. ennél több felelősségtudatot remélek az emberekben. meg is jegyeztem neki halványan, hogy én bizony nagyon aggódnék, hogy miújság odabenn, aztán meg ha végül mégis valami baja lenne a bébinek, én nem nagyon bocsájtanám meg magamnak a felelőtlenségem. azt mondta a hölgyike erre komoly arccal, hogy hát igen, de azért próbálja a dolgokat egyensúlyban tartani. hogy mit értett ez alatt, az homály alatt van számomra..
14:13
2004. 03. 02.
ez a 366. nap, mióta ide írom az én dolgaim. ez nem nagy dolog - leszámítva, hogy normálevájze 365. lenne, de ez az év ugye szökőben van, így volt egy bónusznapunk.. -, mert semmi különleges nincs benne, nem érzem, hogy most hűha, eltelt egy év, nincs meghatottság, nincs semmi. illetve van, de csak annyi, hogy azt hiszem, rengeteg dolog történt velem ebben a 366 napban is, jók, rosszak, izgalmasak, unalmasak, érdekesek, örömtelik és szomorúak is. ebből az következik, hogy én is csak olyan vagyok, mint bárki más, se érdekesebb, se unalmasabb életem nincsen (legfeljebb néha jobban szórakoztat, mint másokat, ha hülye vagyok), eddig is szerettem én lenni, ezután is szeretek én lenni. azért boldog is vagyok ám - pedig két hét múlva már a harmincévesek közé sorolnak - hiszen még körülbelül két hónap, és megszületik a gyermekem. és álljon előttem akármilyen sok nehézség meg gond, ettől én bizony nagyon boldog vagyok. szóval boldog vagyást (vagy levést?) nekem, meg az én dolgaimnak.
11:25
2004. 03. 01.
az öcsipöcsik megint itthon vannak, bár nem túl sokáig, még a szülinapom előtt lelépnek megint három hétre, aztán megint és megint utaznak, bár még április végén itthon lesznek egy kicsit, és azt hiszem - vagy csak remélem -, még találkoznak velünk a kórházban, mielőtt elindulnak Finnországba. ma reggel az újabb kétzsömlés marhaság után úgy mentem dolgozni, hogy a bolt is útbaessen, hátha... és persze hogy ott voltak :) jó volt őket látni pár percre, néha nagyon hiányoznak.
22:40
alapvetően is le tud nyűgözni, hogy mire képes ma az emberlánya, de mikor arról van szó, hogy valamelyest láthatóvá teszik a pocakomban lakó kis lurkót, akkor különösen izgatott vagyok, és álmélkodó. pedig ma már mindent lehet, legalábbis ez már nem csoda, nem elérhetetlen dolog. egy ilyen videofelvételből készült ez a kép - még szerencse, hogy van olyan, aki ehhez is ért :) köszönöm is neki nagyon, hogy képet csinált nekem a kazettáról, így itt is nyoma lehet, mit láttam én belőle, mikor 28 hete lakott a pocakomban..
már több mint egy hete kezdődött. reggelente úgy ébredek, hogy valami csacskaság jár a fejemben. egyik reggel az a szó, hogy kenderkóc, máskor az ámbráscet, néha mondókák, néha bugyuta kis dalocskák. így került elő a gyermekkoromban igen csak ritkán előadott éc péc kapuléc - mivelhogy akkor nem szerettem. de a repertoáromban van a csicseriborsó is. állítólag ilyenkor ez normális, mert a hormonok, a közelgő anyaság és egyáltalán ez az állapot előhoz gyermekkori érzéseket, élményeket, emlékeket. de hog ypont ezekre kell emlékeznem.. na meg lehet, hogy ez normális, de egyenlőre nekem úgy tűnik, hogy én nem vagyok az.
miközben ezt írom, határozottan az az érzésem támadt, hogy ez a gyerek kezd engem kinőni. mindenfelé dudorok keletkeznek rajtam, az egyik pukkli a feje - csuda keményfejű máris -, a másik azt hiszem a térde. a kis 'apróság' most másfél kiló körül van és még két hónapig heti 20 dekával fogja gyarapítani magát, szóval igencsak szűkösen leszünk meg a végére..
22:07
vajon mikor simíthatta utoljára festékes ecset a szakorvosi rendelő falait, ha az 1999.06.10-én kelt levelet is már omladozó vakolatra ragasztották anno? egyébként a cellux igen jól bírja, mert ha már megtapadt közel öt éve azon a vacak felületen, hát nem ereszti.. én úgy emlékszem, régen az általános iskolában minden második évben lefestették a falakat a tanítás kezdete előtt. pedig az csak egy iskola volt. de egy orvosi rendelő, ahol ráadásul mindig elég sokat kell várni, így van idő észrevenni, hogy szinte rámomlik a vakolat, szakadozik le a mennyezet, és nem is látni olyan széket, amelyikre még le mernék ülni. hát ilyen körülmények között igen ritka lehet az olyan ember, aki úgy érzi "igen, itt most majd meggyógyítanak, hiszen professzionális eszközökkel, kultúrált körülmények között, szakmájuk kivállóságai vesznek majd kezelésbe perceken belül". nekem legalábbis semmiképpen sem ez jutott eszembe, sokkal inkább az, hogy "az ég adja, még évekig a közelébe se kelljen jönnöm a rendelőnek valami komoly bajjal.."
15:48
