ma csináltam egy merészet.  írtam egy levelet, és megkérdeztem, eljönne-e velem Debrecenbe 2 napra. most aztán beszarás, milyen ideges vagyok. pedig tudom, hogy nem fog eljönni, mert valami hűdefontos dolga lesz, így meg én sem fogok elmenni, mert az egész lényege abban van, hogy vele lenne milyenjó. egyébként meg most jutott eszembe, hogy pont 3 éve voltunk ott együtt, és milyen iszonyatosan jó volt, meg kalandos is. mikor értem akart jönni, hogy menjünk világgá, én már Ceglédbercelen voltam Angyalkámnál, aztán el akart menni nélkülem, de végül mégis értemjött, aztán későn értünk oda, szállodát kellett keresni, az Aranybikába mentünk, aztán meg szét kellett szedni a folytonosan vinnyogó riasztójú autót, hogy bemásszunk a hátsó ablakon, mert a kulcs többé nem nyitotta ki nekünk, és már mindenki kint állt az utcán, mi meg elkezdtük toligatni a feltört kocsit, ami még mindig vinnyogott, lebontottuk a műszerfalat, mindezt puccparádéba öltözve, és közben folyamatosan és nagyon nevettünk, és jöttek a rendőrök, aztán meg ők is rajtunk röhögtek, mi meg telefonon kértünk segítséget, hogy milyendrótot kell összekötni a milyendróttal, hogy elinduljon a kulcs nélkül a kocsink, aztán mentünk 4 háztömböt, és megálltunk a barátainknál pár percre, majd órák múlva nekik kellett betolni a kocsit, mikor végre mégis továbbindultunk, de akkor én nagyon beteg lettem hirtelen, és ő hazavitt, a megállíthatatlan autóján, amibe nem engedtek a benzinkúton járó motorral tankolni, az én kocsim meg végül Ceglédbercelen maradt.. és minden olyan de olyan volt, hogymég! most meg itt zizegek, hogy vajon jön-e vagy sem... minek csinálok ilyeneket???

még mindig alhatnékom van, de nagyon. holnap, ha beszarok is a fájdalomtól, akkor is is megyek reggel edzésre. akkor legalább jólesik a koránkelés, a mozgás, és nem vagyok ilyen punnyadt egész délelőtt..

ma azt gondoltam reggel, hogy felmondok. és eljövök. aztán mire a főnököm beért, már inkább éhes voltam, mint mérges, és végülis eléggé aggódva kérdezte meg, hogy ugye nem akarok elmenni, így nem mondtam azt, hogy de. pedig talán mégis el AKAROK jönni. még kigondolom. bár ha eljövök sem úgy teszem, hogy felállok, oszt kalapkabát. szépen befejezem még ezt az izét, és a kezébe nyomom az eredményeket. aztán csókolom. szeptemberre. közben meg elkezdem a keresgélést. mert az a biztosabb. egyébként meg:
végül későn mentem ebédelni - akkor sem sokat ettem,
ma nem is reggeliztem - de egylátalán semmit sem,
edzeni sem voltam - mert még mindig el van romolva a vállam, s most ezt a kifogást kiélveztem,
bár többek szerint fogytam - a mérleg szerint is, de ez csak a napokban ismét előkerülő étvágytalanságnak köszönhető.
viszont, hogy valami jó is legyen, mindenki szép barnának lát.
biztosan csak az árnyékban mozogtam ma, mert szerintem nincs nagy látszata az egy hét nyaralásnak - még a fürdőruha nyomait is kutatni kell rajtam.. azért a bókok kimondottan jólestek.

az idő fura érzé(kelé)se

hatodik hónapja írogatok az én dolgaimról. fura, hogy milyen messzinek tűnik a Március és vele együtt egy csomó dolog, miközben ha a blogra gondolok, akkor épp csak most kezdtem írni...

ma esti csendes magányomban társam volt egy illatos fürdő, egy jó könyv, és egy jó hang. most pont ezekre vágytam, így együtt. így egyedül.

ja igen. a lottó.
egyszer régen már volt, hogy vagy két hónapig lottóztam. önszántamból. akkoriban még a 100 millió is nagy nyeremény volt.. na és akkoriban mindig mellélőttem, oszt emiatt jól nem játszottam többé ilyet. aztán tavaly az Angyalkám mindig ment lottózni, mikor az a sok nyeremény gyűlt, és akkor mindig vitte az egy szelvényt újra játszani, amit egyszer kitöltöttem. rendre kettesem volt valamelyikkel a négy játék közül, így mindig kaptam vissza kis pénzt az újrajátszás után. aztán megnyerték a nagypénzt, s többé nem vitte a szelvényem játékba.
a nyaraláskodás kellős közepén unokaöcsém egy lottózó felé irányított, mert hogy ő bizony luxort szokott játszani az anyával. hát jó. akkor legyen. de én meg akkor rábeszéltem, hogy inkább lottózzon, és majd én játszom a luxort, mert én meg olyat még pláne soha. szóval beavatottan elmondta nekem, hogy kell, aztán meg kitöltöttünk egy lottót. én is, ő is. tegnap megnéztem, mire volt jó. az öt számból 4-et közvetlenül mellé ikszeltem be. ha a papírt 3 mm-rel odébb tartom, most egy hármasom van - a negyedik a másik irányban volt mellélőve. én ugyanis semmi tudományt nem viszek a számokba, ikszelek valahová ötöt a papíron, s már kész is. anyám szerint egyébként idegesnek kéne lennem, meg mérgesnek, meg ilyesmi. én meg csak röhögtem, miközben ő körbehordta a szelvényem a családban, hogy micsoda egy pechhem van. megígértem neki, hogy ha még egyszer életemben játszanék, kitöltök még két szelvényt, a számaimtól jobbra és ballra is egyet-egyet ikszelve. ilyen a melléhármas. és én meg csak mosolygok.
ellenben lehetne szerencsém a szerelemben, mondják...

a két gyerek komoly sportág. úgyhogy minden reggel futok, nem csak kétnaponta, mint szoktam. talán így tudoim tartani a lépést a hét második felében is. Kapolcs felé kirándulni pénztárca nélkül, Zamárdiba pizzázni benzin nélkül, tankolni kártyával fedezet nélkül, strandra menni víz és mindenmás nélkül... szóval velem valóban élmény a nyaralás, mert kanland- és/vagy túlélőtúrát tudok varázsolni minden percben egy csendes, könnyű kirándulásnak ígérkező délutáni autókázásból is. egyébként meg hihetetlenül jól sikerül megoldani, hogy 5 felnőttkorú és 6 kisméretű sikeresen együtt mozogjon, és mindenki boldogságát megtaláljuk, legyen az vízben, vagy szárazon. a BudapestBank meg... na az meg aztán! márciusban bezárták a siófoki fiókot, úgyhogy holnap mehetek Bolglárra, mert ott van egyedül fiók a közelben, ahol végre hozzájuthatok a fizetésemhez. addig meg túlélés éppen pénz nélkül :)) a hihetetlen az egészben az, hogy egyébként meg minden van - kaja, pia, zizi, mozi, vattacukor, miegymás.. és főleg jókedv.

az a jó az Internetben, hogy nincs is sehol mégis midenhol ottvan.én legalábbis mindenhol megtalálom, ha akarom. majdnem olyan jó, hogy van, minthogy majdnem olyan jó, hogy én hogy vagyok. egyébként meg mi a fenéért kell még mindig órákig állni egy határon, hogy ki vagy bejusson az ember gyereke abba a fenenagy Unióba? hülyeség az egész. határtalan nagy hülyeség. most akkor magamhoz ragadom a mindent viszek, elmegyek a társasjátékaimért haza(hozzá), hozzá(haza), és felvételezek két útitársat végre, és irány a végállomás. meg a tárt karokkal várnak. meg - remélem, hogy vacsorával is :)

az Azonosság című filmet láttam tegnap moziban - dolgozás helyett (na jó, később volt még dolgozás, meg még most is itt vagyok, pedig ma már szabad ságolnom).
egy sorozatgyilkosos izgalmasságos film, ami nem volt rossz, kicsit kiszámítható volt a mikor csap le, mikor öli meg, ami a lelki és idegállapotomnak pont jó volt. ha ennél 'hirtelenebb' a film, szerintem felugrottam volna a mozi közepén.. de így, szóval minden rendben volt, néha elröhigcséltem rajta, de esküszöm, egyszer majdbeszartam. volt egy jelenet, mikor a csaj bent a fürdőszobában, a hapsija meg kívülről rángatja az ajtót. a csaj nem akarja kinyitni, amíg le nem higgad a férfi. ordítás, sikítás, ajtórángatás. aztán a fickó elcsendesül. a lány odalép az ajtóhoz, és halkan szólongatja a hapsit. semmi. erre kicsit közelebb hajol az ajtóhoz, néma csend, amikor kívülről egy iszonyatnagyot csap a férj az ajtóra. na ettől be lehetett szarni. a többi az nem volt rémes :) a vége viszont teljesen nem olyan volt, mint amire az emberek számítottak. amikor hirtelen felkapcsolták a lámpákat, hátranéztem, és mindenki döbbent fejjel ült.
ja, és az egész filmben szinte végig szakadt az eső. a színészek marhára úúútálhatták a forgatáson, hogy folyton bugyiig/gatyáig vizesek.