2003. 06. 02.
beértem nyolcra. illetve 3 percet késtem, de ez nem volt gond. a megbeszélés viszont mégsem jött össze. ma megint rosszul lett egy kolléganőm, pánik, vér, mentő, kórház.. úgy lett volna, hogy ma délelőtt helyettesítem, míg orvoshoz megy, azért jött csak be, hogy nekem összekészítse a papírokat, mert állásinterjúkat kellett csinálni a jelentkezőkkel.
most kórházban van, s nem tudni még, ki tudja-e majd hordani a magzatot vagy sem.. először éltem át valakivel ezt a helyzetet, s ráadásul úgy, hogy az egyetlen voltam akire számíthatott, aki segíteni tudott neki. döbbenetes volt látni, érezni, ahogyan egy nőből az anyai ösztönök előtörnek. azt mondta valaki később, mikor visszaértem, hogy rosszkor voltam rossz helyen. hát nem. azt hiszem én voltam a legjobbkor a megfelelő helyen. tudtam neki segíteni, megnyugtatni - ami ilyenkor majdnem lehetetlen -, értesíteni a családját, elkísérni a kórházba, szerezni mindent, amire szüksége lehet..
persze az egész nagyon felzaklatott engem is. nagyon. engem. is.
2003. 06. 01.
valami nyűgje van a gyomromtájéknak. két napja. holnap reggel nyolcra beszéltem meg egy találkozót, az irodánál, de már most érzem, képtelenség lesz olyan korán kelni, hogy ne késsek el. elfáradtam, keveset aludtam, lemerültek a telepeim a hétvégén. most kéne két nap, mikor kipihenek és feltöltődöm :)
szombaton a táncdélután családi rendezvénybe ment át, egy rakás unokatestvérem sokrakás mindenlánya táncol, és mindenki ott volt az évadzárón is persze. anya ezt elfelejtette mondani. ez persze semmit sem jelent, hiszen nagyon örültem nekik, meg a velük való találkozásnak, és főleg a gyerekeiknek. a korosztály 7 és 17 (mint a cseppet sem hatékony fogyókúrás ital), és egyik szebb lett, mint a másik. a legnagyobbak 8 éve táncolnak, az én kis makim meg 3 hónapja. nagyon komolyak a lányok, ez meg is lepett néha a korukat tekintve. az egész program egyébként egy művelődési ház színháztermébe volt bezsúfolva, s mivel több, mint két órán át voltam ott, hihetetlen kényszert éreztem szabad levegőn lenni néhány órát kompenzálásul. így kerültünk unokahúg 1-gyel a Zöld Pardonba vacsorázni. fél kilenc körül már épp eljöttünk volna, mikor talált egy másik vele egykorú kislányt, aminek következtében én és egy másik nő felváltva hajkurásztuk őket, vagy épp halásztuk ki valamelyiket a műtóból tökkoszosan vagy tökvizesen.. 10,30 felé már épp negyed órája búcsúzkodtak egymástól, mire sikerült őket sebész nélkül mégis szétválasztani. ők már mindent megbeszéltek, máskor is itt találkoznak, ide fognak járni bulizni, és lesz ottalvós buli is. ennek hatására mi is telefonszámot cseréltünk :) a kocsi felé menet egyszercsak odajött egy srác, lehetett vagy 20 éves, és azért jött utánam, mert szeretne velem találkozni. valami "teccel nekem, mikor láthatnálak megint, megadod a számod?" szöveggel szédített, miközben én a csajszival voltam elfoglalva, nehogy kilépjen a kocsiútra. visszafordulva a legénykéhez, jeleztem, hogy nem vele vagyok elfoglalva, és nem hinném, hogy még találkozunk. de csak állt ott, a kocsim előtt, és nézett rám szomorúan. nem tudtam elmenni, mert útban volt. a végén felírtam a számom egy cetlire, és mikor nyújtottam, végre ellépett a kocsi elől.. remélem, elhagyta a cetlit, mert azóta nem hívott senki... mire ágyba parancsoltam kisnaccságát, már éjfél felé jártunk.. ezek után a kiránduláshoz kissé korán kellett kelni, de az élmény kárpótolt. igaz, a vonaton hazafelé csak a közös mesekitalálós mentett meg az elalvástól.
23:41
