anya jól van, kicsit nehéz volt rávenni, hogy ne a munkáról beszéljünk, hanem másról. de mire hazaértünk, már túl voltunk mindenen. neki az ilyesmi fontos. egy munkahely, a megszokott dolgok, miegymás. holnaptól még el fog tartani egy darabig, mire újra megtalálja a helyét a világban, az életében, az otthonában, az életében..
van új gombozatom, csak ki kell cserélni, mert most ott van anyáméknál. de ma kipróbáltam, és minket egymásnak teremtettek. teljesen összeillünk :)

az esti görkocsonyázásban meg plussz táplálékkiegészítőként elfogyasztottam kábé 10 deka bogarat. még a számat sem kellett nyitva tartani hozzá, az orromon át is belém tudnak jutni. remélem, Jos is elfáradt, meg Mr.A is.  én legalábbis igen.

az exmunkahelynek egyre szarabbul megy. már azokat is elküldik, akik nevetségesen keveset kerestek. szégyenletesen keveset. anyámat is elérte ma a leépítés. mivel több, mint hat évet töltött el náluk, kapott még egy havi pénzt, ami már inkább egy szánalmas gesztus, semmint végkielégítés, vagy fizetés. 50,000 pénz. szigorúan számlára. aki 8-10-szer ennyit kap csak azért, mert ott van, az még marad egy darabig. mikor jönnek rá az ilyen cégek, hogy ha kirúgnak mindenkit, aki dolgozik, bnem lesz, aki megtermeli a talicskányi pénzt, amit ők hazavisznek? avagy így készül a "rolóle". tuti recept. megyek, hazaviszem ezt a drága tündért, az én anyukámat. most kissé csalódott, és vígasztalhatatlan, mert ő ilyen kis becsületes, jóravaló, szorgosdolgos. és nagyon fejlett az igazságérzete, ezt a részt pont én is örökül kaptam a génstruktúrámba építve..
én meg majd keresek magamnak egy másodállást.

alvás. evés. alvás. evés. gondolkodás. még gondolkodás, mert dolgozni kéne. majd hirtelen felindulásból végre döntöttem. játék. dolgozás helyett. önrekorddöntögetés. jójáték. szójáték. JÓJÁTÉK.

almalét almából.
répalét répából.
halászlét??

megint elkezdtem a hobbimmal foglalkozni. szóhülyeségeket gyűjtök egy bizonyos elgondolás alapján. az első volt a legjobb, azóta már sokat kigondoltam, ez akkor is ez a legjobbabb: cipőbolt - játékbolt - égbolt.

az elektromos műveknek meg pukkannyon ki a biztosítékja. már megint nem számláztak, már megint esemeseznek, hogy nem fizettem. velem mindenki ezt csinálja?? és akkor még morog nekem a néni a telefonban, hogy nem ők a hibásak, mert biztosan elküldték.. hát nem. mert akkor megkaptam volna, és befizettem volna. egy valamiben jó vagyok, ha kapok egy csekket, nem szaraxom, azonnal befizetem. tehát ha nincs befizetve, akkor nem is kaptam meg. és ebben nagyon biztos vagyok.

reggel 7-kor találkoztunk megint K-val, hogy edzeni vigyük enyhén álmatag fizikai megvalósulásunkat. nem késtünk, mi több, én 5 perccel hamarabb ott voltam, ami nem rossz teljesítmény, tekintve, hogy 6,35-kor még ágyban voltam. (igaz, majdnem éjfélig görkoriztunk, és bőven elmúlt már egy óra, mire elaludtam). végülis 7.25-kor adtuk fel, addig még nem érkezett meg a hölgyike, akinek nyitni kellett volna.. így tehát eljöttünk, bevásároltunk, és egy hatalmas zabálással próbáltuk feledtetni a felesleges koránkelés emlékét.. nem szoktam ilyen korán reggelizni, de azt hiszem, annak köze volt a korai éhségérzetemhez, hogy tegnap a szokásos két hétig szervezett spontán sörözős találkozón elbántam egy csülökkel, amúgy pékné módra elkészítve..
persze aztán nem bírtam magammal - meg a csülökkel -, és S.-t, régi kedves ismerősömet rávettem, hogy másfél órán át sétáljon velem, miközben kifecsegtük az elmúlt 7 év történéseit. kábé ennyi ideje nem láttuk egymást. annakelőtte S. igen nagyon megszerelmesedett, csak én épp akkor vettem el férjül valakit... rossz volt az időzítés. aztán megint megszerelmesedett, és megnősült, aztán meg van nekik egy szép kislányuk, és most még dilemmája is van, tavaly némi zűrök nyomán elkezdtek válni, bár közben megbékéltek, és most épp megfogant ismét a felesége (tegnap végleg eldöntöttem, hogy mennyire utálom a terhes szót). tehát a fejét azon töri, hogy legyen-e még egy gyerekük, vagy elváljanak. kicsit furi, mert mindkettőt akarja. most eladják a házat, úgyhogy hamar kell dönteni arról is, hogy egy nagyobbat, vagy két kisebbet keressen.. olyan szar az egész, hogy az emberek ilyen könnyen megfutamodnak. a beszélgetés végén az járt a fejemben, hogy gyávák vagyunk. mind. félreállunk, elfordulunk, ha felmerül valami nehézség. hogy könnyebb összepakolni, és elmenni, mint szembenézni a gondokkal. gyengék és puhák vagyunk. de vajon hol lehetne az embereket megtanítani a problémák kezelésére, megoldására, a kitartásra, a türelemre, a másik iránti tiszteletre? mikor valaki tanúk előtt esküszik meg, hogy jóban-rosszban, míg a halál el nem választ, miegymás.. akkor vajon érti, érzi, hogy felelősség az, amit magára vállalt, hogy innentől már nem csak ő van, hanem mindig a másik is? és vajon van még ember, aki komolyan gondolja, hogy az egész hátralévő életét a másikkal akarja leélni? és aki már egyszer idáig eljutott, és mégis az első nehézségnél ki akar szállni, az vajon gondolkodik-e azon, hogy tényleg talál-e majd jobbat, mint az, akivel eddig élt? és a legnagyobb és: és miért nem tudjuk megbecsülni azt, akit szeretünk, akkor, amikor ott van velünk, mellettünk?