2003. 04. 30.
ma itt volt délelőtt kedves barátom Z. nálam az iroidában, és megvitattuk "cserben hagyott" barátjának esetét, aki szándéka ellenére lesz rövidesen apa, majd kicsit az én "esetemet" is átvilágítottuk. Z. is arra bíztat, hogy költözzek el... ma este visszakapom a lakásomat, kulcsostul, mindenestül. amint leveszik a gipszemet, átköltözöm. az a két gondom van az egésszel (nem, azt hiszem kettőnél jóval több van, de most ez a kettő foglalkoztat), hogy egyrészt ha én becsukok magam mögött egy ajtót, akkor az nagyon be van csukva. a másik, hogy Jóemberem olyan mértékben büszke és makacs, hogy ha beledöglik sem fogja rámnyitni az ajtót.
de most nem látok más megoldást. nem próbálom meg megváltoztatni, vagy rávenni, hogyváltozzon meg. ha ő maga érzi majd, hogy neki változnia kell, mert kell, akkor fog. de "kívülről" nem lehet ilyeneket csinálni. én is csak akkor változom, változtatok a saját hülyeségeimen, beidegződéseimen, megszokásaimon, ha _én_ úgy látom jónak. ha _én_ úgy döntök, hogy attól a változástól jobb lesz _nekem_, jobb lesz az életem, és _én_ akarom, hogy úgy legyen. egyebekben mondhatja bárki, hogy változzak meg, nem fogok, az nem motivál eléggé, hogy más szerint úgy jobb.
16:43
2003. 04. 29.
elgondolkodtam azon, hogy mi a fene kényszerít engem arra, hogy kocsival menjek dolgozni. rohattul semmi. asszem ellustultam én is. OK, több idő, sokkal több idő tömegközlekedve eljutni a belvárosba innen. naés.. más is így van ezzel. úgy döntöttem, hogy ezentúl minden hónapban egy napon kocsi nélkül megyek dolgozni, mielőtt ilyenné válok magam is
de majd csak a jövő hónaptól :)
anyám miatt lelkiismeret furdalásom van, de végighallgatni őt most nincs lelkierőm. bakfitty. próbálom naponta pár percre kinyitni a szelepet rajta, és lassan adagolni magamnak a dolgait, de ha kinyitom, nem lehet elzárni jóérzéssel... jó, hogy hét végén hazaérnek végre megint az öcsipöcsik. kicsit hadd kapjanak ők is.
18:08
délelőtt sikeresen vizsgáztam projekt témában. ma megint kicsit beindulni látszanak dolgok. bár ilyen hullám-féle már többször volt, azért bizakodom. jövő keddre összeáll egy projekt terv vázlata, továbbá egy dm kampány anyagai, szövegtől a kivitelezésig. Zs egyenlőre keveset van itt ahhoz, hogy frusztráljon a semmittevése. mostanában fotózásokra jár, meg szervezi a tanfolyamát. azon szokott aggódni, hogy hová ültesse le a jelentkezőit, arra viszont két hete nem sikerült rávennem, hogy a bejárat mellé kiírja az ügynökség nevét. így mindenki tétován ácsorog a körfolyosón, mert nem találják az irodáját.. szerintem az nagyobb ciki, mint nem rendelkezni luxus módon berendezett tárgyalóval...
tegnap lementem pár percre, anyámmal kellett találkoznom, hogy odaadjak egy receptet, amit a doki küldött apámnak. anyámból ömlött a szó, tudom, már megint régen voltam náluk egy estére, hogy kipanaszkodhassa magát. végül azzal sikerült elszabadulni több mint 20 perc után, hogy megláttam a biztosítós nőt az irodájuk előtt ácsorogni, és mondtam, hogy akkor most megyek, és beszélek vele. abból persze fél siker lett, tényleg el vagyok maradva a cascoval, de csak márciustól. ami persze azért van, mert április 18-án érkezett a február 20-i levelük, melyben a márciusi időszakra dupladíjas csekket küldtek. amit persze nem értek, hogy mi van az áprilissal? és persze holnap után már május... fizetést persze még nem kaptam... persze...
ma is elmegyek korábban, regenerálódni viszem az összerázott agyamat. haza. most.
16:27
most faltam fel 15 perc alatt 125 gramm milkacsokit. ez még normális? vagy már én sem?
reggel arról beszéltünk Sz-szel az erkélyen, hogy vajon mi lesz előbb: a Jóember esze jön meg, vagy az enyém megy el?
9-nél előbb nincs értelme bemenni dolgozni. 40 perc az út. 20 perc alatt simán elkészülök. +10, ha reggelizem itthon. akkor mi a szarért ébredek fel minden reggel 5,15 körül, mikor 7,45-ig is alhatnék? hiába maradok fent este, ugyanez.. ezeket a reggeli 2 órákat tudom a legfeleslegesebben eltölteni. ilyenkor még nincs kedvem olvasni sem, így csak lustálkodom, vagy kiülök az erkélyre, és nézem a fákat. mindenfelé itt a kertekben csodálatosan virágzanak. a mentőből is csak ennyit lehetett látni, az ablak felső 6-8 cm-je nem volt lefóliázva, és ott ki lehetett nézni - az egész környékből csk a gyönyörű virágzó fák koronája látszott. talán ettől is voltam olyan nyugodt és türelmes, mire a kórházba értünk. SZEVASZ TAVASZ.
2003. 04. 28.
a mai napi tortúra: melltartó bekapcsolása másfél balkézzel. melyet végül feladtam, és segítséget kellett kérnem. holnap nem fogok felvenni magamra ilyen kacatokat. pfúj.
20:41
a ma esti hirtelen elkövetett vacsoráról még annyit, hogy mikor már a teljes kiakadás határát súrolom, de lehet, hogy az őrületét, akkor kiveszi a kezemből a rohatt súrolókefét. hát szabad ilyet? most nem lehet maeste tányért csapkodni, durcás fejjel járkálni, meg sértetten nézni. mér mindig csak neki lehet?? _ez_ a nemi gazság.
20:38
az egyik közelemben dolgozó ember mániákus. az egyik mániája, hogy én projektmenedzsmentben "ász" vagyok. ezt arra alapozza, hogy életem korábbi részébén néhány rám bízott feladatot elvégeztem. ez szerintem eddig semmi különleges, de ő néha úgy néz rám, mikor mondok valami "okosat", mint egy félisten(nő)re.
és íme, eljött a "hóhér akasztása", gondoltam én, mert holnapra kért egy időpontot - van pár projekt-ötlete, meg akarja velem beszélni. mit gondolok róluk, jók-e, hogy csinálnám, mit csinálnék meg, mit nem, satöbbisatöbbi. páni hangilat uralkodott el rajtam, és le is léptem vagy egy órával korábban, hogy kellően felkészítsem magam lelkiekben a holnapi napra, mikor is megmondom neki, hogy valamit félreértelmezett, mert én ehhez nem értek.
szóval ijedtemben ma este alaposan áttanulmányoztam egy témába vágó könyvet, de a könyv feléig semmi olyat nem tudott nyújtani, amit már ne tudtam volna.. most vagy a könyv második felében van a tudomány, és csak tovább kell olvasnom, vagy elhiszem magamról, hogy értek ebből valamit már annyira, hogy segítsek rajta, és megnézem a múltkori forma1-et végre videon (a mai napig nem tudom a végeredményt, bár a kocsiban múlt vasárnap még hallottam valamit egy bizonyos mikaela summakero-ról... ). amíg eldöntöm, megeszem a vacsorát, amit ma nem én csináltam :)
mivel a vezetést egy kézzel is meg lehet oldani alapvetően, ma mégis kocsival jöttem dolgozni. egyetlen dolgot követtem el, amiért anyám biztosan sokat csuklott mareggel. nem indexeltem egész úton...
10:55
van hétfő. van új hét. van gépem. van netem. van okom panaszra? :)
10:54
2003. 04. 27.
azért, hogy tiszta legyen a lelkiismeretem: picivel több, mint 10 évvel ezelőtt ugyanebben a kórházban dolgoztam, a központi baleseti ambulancián, mint ápolónő, asszisztens. a dolgok alapvetően nem sokat változtak, mondanám első blikkre, de egy csomó apróságban lett jobb, rugalmasabb, kellemesebb. pölö a látogatás terén, a nővérek hozzáállásán (nem mindegyikén, de jelentős részén az állománynak sokat javult), a betegek tájékoztatását illetőleg - és ez valami nagyon fontos, azt hiszem nagyon is sokat. az orvosok pedig a tűrő- és állóképességük határán a 36. órában is tudnak kedvesen mosolyogni a betegre. és köszönöm mindenkinek, aki ebben a nevetséges balesetben megszenvedett testemen és lelkemen bármilyen módon segíteni próbált.
ja, és a nők lapjának továbbra sem leszek rendszeres olvasója...
20:04
szóval a péntek.
egy álmatlan éjszaka kellemetlen folytatása. nyűgjeim mostanra már kezdenek nem hagyni nyugodtan aludni. talán ezért is vált sürgetővé a megoldásuk.
persze nem így. a kora reggel az előszobában elkövetett attrakcióm igazi magánszám volt. bár Ő hallotta a csatazajt, mire odaért, már próbáltam feltápászkodni. értetlenül nézte, hogy mit csinálok. szerintem láthatóan pocsék állapotban voltam, de Ő mintha nem vette volna elég komolyan. aztán segített felállni, és eltámogatott az ágyig. én még mindig elég rosszul voltam, mikor pár perc múlva meggyőződött róla, hogy nem folyik a fejemből vér, lélegzem, majd egy pillanattal később el is ment úszni. még én is bíztam benne, hogy csak az ijedtség. de két órával később a helyzet még mindig nem javult, sőt inkább romlott. úgyhogy munkába indulás előtt elbaktattam a doktornénihez, aki pillanatok alatt kimondta az ítéletet: kórház. mentővel. még próbáltam, hogy én akkor most hazamennék pár holmiért, de ellentmondást nem tűrő hangján lefektetett egy ágyra, és vártuk, hogy értem jöjjön a szirénázós autó. "1 órán belül, nincs közvetlen életveszély" jelzéssel rendelték meg a szállítást, 9-kor. 11 felé már ők is idegesek voltak, én pedig minden émelygés ellenére rettenetesen éhes. persze, előtte kimaradt a vacsora is.. 11,30-ra befutottak, majd végre elindultunk. igaz, hogy engem fekve kellett volna szállítani, de az ágy foglalt volt, mert egy nénit előbb haza kellett volna vinniük a közelbe, de akkor már nagyon sokat késtek volna. így tehát előbb a nénikét kellett hazafuvarozni. aki ezen az igen rövid úton lett rosszul, úgyhogy testközelből végignézhettem, hogy mindent összehányt. remek. akkor megálltunk takarítani. aztán tovább, a nénihez. végre odaértünk. továbbindulás előtt nemet mondtam a felajánlásra, miszerint áttehetem magam az ágyra az út hátralévő részén. a kórházban parkoltattak egy kicsit, mielőtt a vizsgálóba vittek, bár ezt úgy intézték, hogy mellettem egy dohányzásra ugyan nem kijelölt helyen 5 kórházi dolgozó szívta lelkesen a cigarettáját, majd mikor egyiknek feltűnt, hogy kissé rosszul tolerálom (lehet, hogy a zöldes árnyalatú arcszínem jelezte), kinyitott egy ablakot, ami által a füst intenzívebben húzott át rajtam a huzatban. mire elszívták, a doki is megkerült, s innentől kicsit pörgősebb lett a dolog, az orvos egész hamar megvizsgált, különböző röntgenfelvételekre adott utasítást, valamint ideggyógyászt kért hozzám. mivel a röntgennél várni kellett, rávettem a tologatómat, hogy vigyen el egy mosdóig. mondtam neki, hogy mivel elég vacakul vagyok, nem zárkózom be, ha nem jönnék ki pár percen belül, nézzen be. bár én rendben voltam, hamar, de nem tudtam kezet mosni, mert a csaptelepről hiányoztak a tekerők.. kilépve a mosdóból a toligatós bácsi sehol.. felmásztam a kocsira, aztán csak megkerült. a röntgen macerás volt, mert nem akarta hagyni az ürge, hogy leszálljak a kocsiról, így viszont nehéz 4 irányú csuklófelvételt készíteni.. azért végül hagyta, hogy lemásszak. bár ő még visszakiabált az ajtóból, hogy nincs semmi, a dokibácsi a következő parkolóállásomnál várakozva közölte, hogy irány a gipszelő, valami elrepedt. el hát, gondoltam magamba, de arról nem is készült röntgen. a gipszelőnél a szokásos parkoltatás, majd sikeresen kieszközöltem egy kézmosást, és egy villámkezű ember percek alatt rámvarázsolta ezt a vackot. ekkor már délután 1 óra volt.. az ideggyógyász valami megbeszélésen volt, úgyhogy dokibácsi döntött, maradok megfigyelésre, majd ott megvizsgál. jött is újabb toligatós, felliftezett egy osztályra, és otthagyott. de ott nem akartak engemet, és csúnyán is néztek rám, sőt inkább nem is néztek rám. pár méterre tőlem fennhangon megtárgyalták, hogy ők ugyan engem fel nem vesznek arra az osztályra, mert nem ügyeletesek. hatodik elhaladó nővér végre meghallotta a hangom, és hozott egy pohár íztelen kórházi teát. az ég áldja mégegyszer ezért. végül átvittek egy másik osztályra. az ügyeletes idegsebészetre. de ott se akartak engemet. már kettő felé járt, mikor végre döntöttek, megint tovább utazom. újra lift, újabb osztály. közben otthonról még csak nem is érdeklődtek hogylétem felől egész nap. pedig reméltem, az autóm a ház előtt esetleg gyanút kelthet, hogy valami nincs rendben. persze én ezt igen rossz néven vettem, és én sem hívtam. viszont anyámat, és három barátomat esemesileg értesítettem helyzetemről. barátnőm rögtön jelentkezett, és írta, hogy bejön, hoz mindent, amire szükségem lehet. anyám is aggódott, de őt lebeszéltem, mivel A.-ra már számíthattam, ő menjen szépen haza a gyerekekhez. persze ő nagyon aggódott, és mikor kettő előtt még mindig nem voltam sehol, felhívta egy orvosbarátunkat, aki történetesen pont azon az osztályon dolgozik, ahol végül kikötöttem. innetől mindenki protekciós betegként kezelt. halleluja.
mellesleg a doki a nővéremmel kavart évekig, mikor még együtt dolgoztak. a családja mellett. kedveltem, mint orvost, de a többi nekem sok volt mindig, szóval én kihagytam volna a kiemelt figyelmét.. anyámék végül megkedvelték, azt hiszem a szakításuk után. talán még kicsit sajnálták is, mikor nővérem kizárta a életéből. én nem. mindegy. most ő vigyázott rám. tegnap este még azt is felajánlotta, hogy hazahoz.
végre egy kórterembe kerülve kérdeztem a nővért, hogy kaphatnék-e valamit enni, de mondták, az ebédet már lekéstem. négy után a vacsoránál sikerült találkoznom a diétás nővérrel, aki minimum 140 kilós. szemét gondolatom támadt, biztosan ő tűnteti el a megmaradt kajaadagokat. kaptam tőle egy szelet felvágottat, meg egy szelet kenyeret. ennyi. ja, még teát is felkínált, mondtam, hogy igen, kérek, de a "mibe adjam?" kérdésnél kiderült, hogy nem volt még bögrém. bakfitty. itt azért nagyon kiakadtam, egészen idáig mindent tűrhetőnek, elviselhetőnek találtam. de ez sok volt. ez egy baleseti sebészet. ide az emberek 85% nem készül, hanem váratlanul kerül. sok esetben a hozzátartozók, rokonok, barátok nem tudnak azonnal jönni. és még egy rohatt bögrét, vagy kanalat sem adnak. ja, hálóinget sem tudtak adni. opciók: amíg a cuccot meghozzák, lehetek ruhástul az ágyban, avagy ruha nélkül. neszebazdmeg. egészségügy. 2003 Budapest. ja, emellett egyébként a két nap alatt az állapotomtól többnyire függetlenül elvégeztek rajtam egy vizeletvizsgálatot, négykémcsőnyi véremet elemezték, és lerajzoltatták egy géppel a szívműködésemet. ez legalább valami odafigyelésféle...
Jóember egyébként egyáltalán nem hívott fel, megsértődött, hogy nem neki szóltam, mikor Sz tőle kért pár személyes holmimat, amit délután behoztak. én végül este felhívtam, hogy mi a helyzet, meg hogy másnap ha jön, hozza be a telefontöltőt. ennél "fontosabb" nem jutott eszembe.. másnap reggeli vizit szerint ha estig elmúlik a hányinger és a szédülés, akár haza is mehetek. persze, hogy elmúlt.
két újabb hívás után végül jóember értem jött 5 körül, de meg kellett még várnia, míg a doki átkötötte a gipszet (túl szoros volt). ezen persze felháborodott. azóta is duzzog magában, nem tudom, hogy ez érdektelenség, vagy lelkiismeretfurdalás, mert magamra hagyott, mikor rosszul voltam, és nem vette elég komolyan a dolgot. még annyit mondott a kórházban mikor értem jött, hogy még mindig nem érti, hogy eshettem így el. ez képtelenség. erre nem lehet mit mondani...
egyébként meg a gipszet leszámítva egészen tűrhetően vagyok, bár az egy napi éhezés miatt megint fáj a gyomrom, és olyan lassan mászkázok, mint a csigabiga.
ja, és a "hogyan éljünk gipsszel a balkezünkön" újabb kérdése: orrfújás kivitelezése emberhez méltó módon??
szomorú vasárnap. szomorú. vasárnap. szomorúvasárnap.
esik. én is sírnék. vagy kiállnék az esőbe, de akkor a rohattgipszem elázna.
vagy kiálltanék. bele a világba.
12:37
2003. 04. 26.
hát elmentem. az orvoshoz. most kellet ez nekem? két napot töltöttem kórházban, mert összeráztam az agyamat, és még egy nehezéket is rámtettek, gipszből. halleluja. úgyis épp meg akartam tanulni jobbkézzel élni az életem. vagy nem? a gombozatommal egészen jól tudok bánni, csak kicsit még sok a helyesírási hiba. ehh, tudom, minden kezdet nehéz. alapvető hiányosságok eddig: dezodor használata a jobboldalon, jobb váll és kar tisztítása, hajszárítás, kenyérkenás (illetve ez utóbbi ma már egy szeletnél sikerült, igaz, 8 perc alatt). az egészségügy mai helyzetét azonban sikerült alaposan felmérnem...
19:18
2003. 04. 25.
a helyzet nem javult semmit, egyre több helyen fájok. elmegyek az orvoshoz..
8:25
ma reggel azt hiszem, csináltam magamnak egy agyrázkódást. egy zokniban előadott trippla leszúrt rittbergert mutattam be a parkettán, majd megnéztem a parkettarésekben, van-e hangya. ott nem találtam, de azóta itt randalíroznak a fejemben. természetesen a bal kezem irányában sikerült mindezt kivitelezni, és bár már lassan egy órája, hogy elkövettem, de még egy pohár vizet sem tudok még felemelni. szép nap lesz. érzemén...
7:15
2003. 04. 24.
a hangulatom elindult vissza a lejtőn. ez a mozi nem volt valami retard megoldás. hogyan lehetne konzerválni egy bizonyos kedély- vagy lelkiállapotot?
ez a kép most ideillik...
22:09
a mozi naggyonjó volt. nagyon mókás kis filmet láttam. ettől kicsit javult a kedvem. na meg én is állati mókás voltam, amikor a mozi után a McDonalds-ban teljesen célirányosan és határozottan beszáguldottam a férfivécébe. mindenki nagyon nézett, legalábbis mikor már kifelé jöttem, láttam a sok felém fordult, kíváncsi arcot, kezükben féligrágott bigmekkel, meg a szájukból kilógó sültkrumplival. tettemmel azonban mindössze két arra járó piszoárt sikerült zavarba hoznom, ha ugyan ők ilyesmitől még zavarba jönnek. én pedig igyekeztem úgy kisétálni, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, majd a két ajtó között fennhangon odaszóltam P-nek, megyek, megnézem, a női is ki van-e takarítva.
20:54
2003. 04. 23.
ma egy barátommal váltottam pár levelet. szemrehányó volt, amit írt, mert nem keresem. nem akartam már többé senkinek sem panaszkodni, inkább arra koncentrálok, hogy megtaláljam a megoldást, a kivezető utat a helyzeteimből. a római út miatt igyekeztem mindent elnyomni, ami szar, fáj, vagy bánt. most mintha minden dupla erővel támadna rám, felbőszülve, mert nem akartam megoldani őket. ez most nyomaszt. bánt, hogy ilyen lettem. vagy mindig is ilyen voltam? nem törődöm eleget azokkal, akik szeretnének velem törődni. vajon tényleg?
22:00
