- Ugye anya a gyerekek meg az anyukájuk nem csókolóznak? - kérdezte a Jógyerekem tegnap.
- Nem, ők nem. Leginkább a felnőttek csókolóznak egymással, akik nagyon szeretik egymást. - mondtam.
- A Laura azt mondta, hogy szerelmes belém, de a Csege szerint csak eljátssza. Pedig ha szerelmes lenne belém, az jó lenne. - mondta távolba révedő tekintettel.
- És szerinted miért lenne az jó neked?
- Hát, mert akkor kipróbálhatnám a csókolózást!
- Értem. De az nem baj, hogy nagyon nyálas dolog a csókolózás?
- Hát, mire felnőtt leszek, majd megszokom.. - vonta meg a vállát.

élet. életben vagyok. élek, túlélek. de semmi nem olyan fontos, mint az ilyen kis 'apróságok', ami megtölti ezt a négy betűt valamivel, valami csodálatossal:

utazunk innen oda, vagy épp onnan ide. a Jógyerekem mesél nekem a kocsiban mindenféléről, aztán azt mondja elmélázva, "tudod anya, annyi jó dolog van a világon..." rákérdezek, hogy "és mi a legjobb dolog a világon, szerinted?" - hiszen már öt évnyi tapasztalata van jódolgok terén. felcsillan a szeme már attól ahogy rágondol, mosolyog rám, és azt mondja: "hát Te vagy a legjobb dolog a világon!"

 csodálatosan jó dolog, hogy Ő az én gyerekem, és vele, mellette élhetek úgy 20 évet :)

egyébként pedig minden olyan, mint nálam, velem, mellettem lenni szokott. új óvoda, új albérlet, új betegség, új örömök, új kínlódások újítják meg a napjaim. miközben régi munka, régi harcok, régi emberek rágják tovább az életem szép, lassú tempóban. egyre többet sikerül ezekből a piócaként rámtapadó dolgokból lesöpörni magamról, de még mindig van néhány elvaratlan szál, néhány régóta húzódó lezárandóm. szépen, sorjában, nem szaladnak el úgysem..

már otthon fekszik, vagyis inkább nem fekszik, mert ő már jól érzi magát. én viszont valószínűleg öregedtem egy évet abban a percben, mikor az óvodába érkezve a mellettem elrohanó mentősöket meg a távozókat magam elé engedtem, majd mikor beléptem az oviba, a sok gugoló mentős, orvos, óvónő térde között az én fiam sárga pólója villant ki.

minden lelete rendben, nincs belső vérzése, nincs bordatörése, és nincs fejsérülése sem. én meg majdcsak felépülök ebből is..

gondoltam ma, hogy írhatnék néhányat, mert annyi minden történt mostanában, és végre kezdek majd idővel is jobban állni. de aztán megint történik valami, és most a Jógyerekem egy kórházi ágyon alszik, én pedig eljöttem, hogy reggel, mire felébred, ismét mellette lehessek mosolyogva, szépen, ahogy a csillag megy velünk az égen..

máskor is, de most nagyon érzem, hogy jó lenne, ha lenne AZ, aki például a kórházi ágy mellett leváltson, ha kell. de nincs. hiába, nem juthat mindenkinek ilyenfajta kincs..

hehe, most találtam meg, hogy a február végi bejegyzésem eddig nem jelent meg, mert piszkozatként lett elmentve. sebaj. azóta egyszer beszéltek már telefonon, persze nem az apuka hívta a kisfiát, hanem fordítva. bár jobban meggondolva már az is nagy dolog, hogy felvette neki a telefont, mert eddig ugye nem is beszéltek 2007 decembere óta. bölcs, okos felnőttként a második percben azt kérdezte tőle, hogy elmegy-e hozzá kanizsára. na most erre mit felelhet egy majdnem ötéves gyerek? fogalma sincs, mit jelent elmenni hozzá, mert még sosem járt ott. nem is gondol arra, hogy oda nélkülen kéne mennie, hogy egy másik nő viszont ott lesz, hogy onnan nem jöhet haza hozzám néhány óra múlva, és hogy ott pl. egy árva darab játéka, macija, holmija nincsen. mert régen elmenni apához egészen mást jelentett, újrafogalmazva meg ez még nincsen. így a neheze megint csak rám maradt, próbálhatatm elmagyarázni, ez hogy is lenne, mit is jelentene, ha elmenne apához. én nem bánnám, ha menne, de erre fel kell készülnie mindkettőjüknek.  ezért kérem mindig, ha erről beszélünk, hogy előbb találkozzanak néhányszor, mielőtt elvinné. hogy kicsit megismerjék egymást.
itt persze meg is akad a dolog, mert a 'mit tudsz vállalni' kérdésemre soha nincs válasz. egyszerűen képtelen elkötelezni magát annyira, hogy néhány hetente, kéthavonta, félévente, akármikor de akkor bizonyosan találkozzon a Jógyerekkel. a telefonbeszélgetés óta eltelt három hét úgy, hogy nem is jelentkezett...

tegnap eljött a Jógyerek apja. na nem hozzá, csak ide az irodába, pontosabban a mélygarázsba, hogy elvigyen egy doboznyi cuccot, amit kért. gondoltam, adok neki egy fényképet a több, mint egy éve nem látott gyerekéről, hogy legalább megismerje legközelebb, ha esetleg. minek következtében végignézhettem, amint teátrálisan szenved attól a helyzettől, amit ő maga alakított ilyenre. volt könnycseppmorzsolgatás, szipogás, és a kihagyhatatlan 'miattad van ez, mert nemnormálisan viselkedtél tavalyelőtt' mondat. sztán panaszkodott egy hosszasat, hogy milyen sanyarú az életük, meg a gazdasági helyzet, gondoltam, minek versenyezzek vele, egyezzünk meg, hogy nekik rosszabb. én túlélek mindent (igen, mégha olykor beledöglök is..).  mivel a fényképpel a kezében megkérdezte, hogy van a Jógyerek, egy percben összefoglaltam az elmúlt egy évét, megemlítve a pokoljárásunkat a parlagfűallergia révén. természetesen megint elkezdte, hogy olyan nincs, hogy allergia, az egy hülyeség, de még mielőtt hosszas kioktatásba kezdett volna, megmutattam a feldagadt arcú képet, amit az orvosnak csináltam, hogy lássa, mivel is álltunk szemben. ettől azért elakadt a szava, és mindjárt az allergiáról beszélgettünk, meg a hogyan lehet meggyógyítaniról.. aztán mivel ez a téma szóbahozta a forrásoldalt és annak szűkösségét, hirtelen indulnia kellett, mert már késésben volt valahonnan. végülis több, mint másfél év után először sikerült felnőtt (és emberi) módon 8 percig beszélgetnem vele :)

vannak azért ám jó dolgok is. például nyertem a lottón. nem is egyszer. elsőleg két számot találtam el véletlenül, majd a hatalmas nyereményből két héttel később hat szelvényre is futotta, és abból összejött egy háromtalálatos. ezt a tizenkétezer egységnyi nyereményt még nem tudom, hogy és mibe is fektessem be, úgyhogy még nem vettem fel a pénzt, megfontolt szeretnék lenni :)

úgy tűnik, van, aki észrevette, hogy én is ezen a bolygón vagyok. aztán meg lehet, hogy ezt csak én gondolom, most még minden olyan érdekesen fura.
nem tudom, hogy mennyire vagyok hajlamos túl-, vagy éppen alulértékelni dolgokat majd' két év egyedüliség után..
próbálok most csak arra figyelni, ami nekem  jó, és közben nem törődni avval, amire máskülönben eddig mindig nagyon ügyeltem. fura, és zavaros. minden. de azért a várakozás, készülődés a lelkemben, az izgalmas, és jó.

aztán már nem történtek nagy katasztrófák, és az Apuka sem jelentkezett többé, így csak egy kicsit volt feszültségterhelt a karácsony, nem tudván, mikor jelentkezik mégis.
új évet kezdtünk, és valahogy egyáltalán nem volt olyan érzésem, hogy ez most majd könnyebb lesz, meg jobb, meg szebb. egy kicsit sem éreztem semmi ilyesmit, pedig ez nálam elég szokatlan, mert többnyire optimizmussal, lelkesedéssel lépek túl egy-egy nehéz éven. az sem mondható, hogy fásult beletörődés, vagy letargia, pesszimizmus az oka ennek. egyszerűen csak úgy álltam ott éjfél körül egy vidám társaságban a Jógyerek kezét fogva, hogy biztosan tudtam, még nem ért véget a megpróbáltatásunk, de van még erőm bőven, így aztán nyugodtan és békésen mosolyogtam az újévre.
és akkor el is kezdődött úgy igazán.

van óvodapszichológus, akihez végülis én járok, nem a gyerekem, és nagyon jó lesz biztosan majd, de most még egyáltalán nem az.

van munkahely, ahol az idén a fizetésemelés persze elmarad, miközben egy szerverprobléma miatt elveszett három heti munkát kell pótolni, így aztán egy hete a 3-4 óra alvás már komoly luxus, erre is általában hajnali 5 és 8 között kerülhet sor, mert persze reggel időben kell beérni az óvodába, aztán meg már mehetek is újra a dolgozóba. újra hajnalig, még hétvégén is.

van az adó(minden)hatóság, aki szeretne egy ügyet lezárni végre, ami nekem nem jó. de nem elkerülhető, így a (már nem létező) szabad perceimben azon agyalok, hogy mit hogyan szervezzek, tervezzek át az ügy érdekében.

és van a mindenmás, például a főbérlő, aki 2002 óta nem kapott villanyszámlát, és most azt intézgetem valahogy, hogy ne úgy, és ne annyit kelljen fizetni, hanem legalább részletben valahogy.

és pont az i-re, jövőhét végére esedékes a félévi dolgozat az egyik iskolában, február 19-én meg a vizsga, a másikban. tanulni még el se kezdtem..

mindenki másképp értékeli nálunk ezt az eseménysorozatot. van, aki azt gondolja, átkot szórtak ránk. van, aki arról beszél, ezzel az országgal van a baj, itt kell hagyni a fenébe, és vissza se nézni. van, aki azt mondja, valamit nagyon meg kellene látnunk, értenünk ebből, nézzünk hát magunkra, magunkba.. az is lehet, hogy kicsit mindegyik.
mindenesetre a nővérem pár nap múlva jön Bécsből, és szóltam neki, hogy egész úton nagyon figyeljen, inkább háromszor nézzen körül minden kereszteződésnél, parkolásnál, és úgy általában nagyon vigyázzon, mert már csak őket nem érte kár..

szóval olyan is volt még, hogy az öcsém autóját lenullázta egy ittas pasas, és ő viszont sajnos megsérült, volt ott törött csont, meg gipsz, meg kórház, meg saját felelősségre hazamenés. ami tudom, hogy nem jó, de megértem. a 4 hónapos lányát nem látta augusztus vége óta csak egyszer. persze a totálkáros autóval meg holnap reggel kéne indulniuk hollandiába, mert most költöznének ki teljesen, családilag és végleg. eredeti tervek szerint tegnap meg ma kellett volna elszállítani a bútoraikat a felmondott albérletből vidékre, majd a személyes és fontos holmikkal indultak volna holnap..
ezek következtében unokahúg1 busszal érkezett a fővárosba, mivel egészséges tinédzserként az itthontöltendő 72 órára barátnőivel tervezett programokat, ottalvósbeszélgetőst, meg osztálylátogatóst a suliban. este meg is volt a buszpályaudvar, vacsora anyámnál, majd leszállítás az osztálytárshoz feladatsor - szép, gyors kivitelezésben ahhoz képest, hogy addigra már én is kb. 38 órája voltam ébren. de ennek a történetnek a lényege nem is este volt, hanem ma délelőtt, mikor anyám magánkívületben zokogva-ordítva közölte a telefonban, hogy rettenetes nagy baj van, mert unokahúg1 elveszett, eltűnt. itt görcs állt a gyomromba - hiába, no, az a gyenge pontom - majd mikor még azt is elmondta, hogy talált a telefonján egy üzenetet, amit éjjel fél kettő körül írt a lány: "mama segíts!" - kezem-lábam is remegni kezdett. rohantam megkeresni, elsőkánt oda, ahol este hagytam, de nem volt otthon senki, aztán be az iskolába, ahol elvileg lennie kellett volna. közben az agyam dolgozott különböző lehetséges rémtörténeteken, a telefonom egyfolytában csöngött - hála a december huszadikai feltöltés nevű rémálomnak, melynek okán könyvelő és cégvezető kérdez kétpercenként valamit - én pedig mantráztam magamban, hogy 'megtalálomésnemütömagyonhelyben'. végül meglett, de épp akkor zajlott az iskolában a népünnepély, így aztán 400 gyerekfej közül kellett megtalálnom egy koszos kisablakon át bekukucskálva fentről a tornaterembe. a rejtély is megoldódott, a barátnő nyomkodta a telefon gombjait, és véletelnül elküldött egy régi üzenetet, mikor tényleg kellett volna neki segítség. én pedig nem ütöttem agyon. a barátnőt sem. tehát a tizenhárom éves lányok nem szöktek el az alvó nagymama mellől, nem mentek buliba, és nem kerültek tényleg bajba, mint az a legrosszabb verzióban futott, mint lehetőség.

kicsit később a bátyámnak intéztem egy hibás film újravilágítását egy stúdióban, ahol is várakoznom kellett vagy 20 percet, így leültem egy tejeskávé mellé valami közeli vendéglátóegységben. két hete először volt úgy húsz percem, hogy nem kellett, vagyis inkább nem lehetett addig mást csinálni, amíg vártam. ha még két percem lett volna, azt hiszem kitört volna belőlem a sok frász egy szép nagy sírógörcs formájában, úgyhogy inkább visszamenekültem a feladatok közé, mert a boltoslány olyan volt, aki biztosan nem ad zsebkendőt, inkább agyoncsap egy szívlapáttal, és elás a hátsó kertben, csak hogy csend és rend legyen újra a kávézójában.

peregnek a napok, gyorsan, nagyon gyorsan. az idő mércéje az ádventi falinaptár, amire minden nap egy újabb kis képecskét kell felragasztani, és már alig van üres hely, mindjárt kész.

felénk mostanában olyan erők hatnak, hogy mindennap történik valami - amit szeretnénk, ha nem történt volna. például összetörte egy figyelmetlen ember az autómat, nem sérültünk meg, sem a Jógyerek, sem én.. másnap anyám lakását elöntötte a felső szomszéd mosógépéből kitörő áradat. a falon is folyt lefelé a víz. harmadnap egy elszabadult parkoló kocsi a bátyáméba gurult bele, persze benne ültek anyával, de legalább sérülés itt sem volt. negyednap a főnököm feleségének kocsijába mentek hátulról - rutinból töltöttem ki a céges kocsira is a papírokat.

péntek este hazafelé egy versenyről, ahol rengeteg gyerek volt, persze főleg a szüleikkel, a családról, mnint fogalomról, és jelentéséről, tartalmáról beszélgettünk. majd a Jógyerekem is felsorolta, hogy nekik kik a családja. az apját még csak meg sem említette. beszéltem neki arról, hogy a 'szülők' az anyukát és az apukát is jelenti, mire is azt mondta, hogy neki már nincsen apukája. próbáltam erről kicsit beszélni vele, hogy attól még, hogy nem látták egymást régóta, az apukája mindig az apukája marad, és  biztosan szereti őt most is. erre egy picit gondolkodott, és azt mondta, tudod, anya, az az ember, aki már nem lakik a gyerekével és nem is találkoznak, az már nem apuka. és nekünk már nincs is rá szükségünk.. aztán elkezdett másról beszélni.

ma pedig - február óta először - felvette az apja a telefonját, mikor hívtam. én csak egy munka miatt keleltt, hogy beszéljek vele, amit félbehagyott év elején, és most kezd gondot okozni nálunk a dolog. ő pedig utána elkezdett a karácsonyról beszélni, meg hogy elvinné a Jógyereket a nagymamájához, ha ÉN nem akadályozom meg ebben MEGINT. és akkor nekem minden idegszálam, zsigerem és mindenem egy nagy görcsbe rándult össze. végülis megbeszéltük, hogy ezt megbeszélhetnénk végre személyesen, egy negyedórában, és letettük. és hirtelen úgytaláltam, hogy az a belső egyensúly, ami megvolt, már nagyon régen megvolt, az most hirtelen nincs.
a kötélen állva balettcipőben egy tálcányi pezsgőspoharat egyensúlyoztam már rágóta. nagyon jól ment, mindenki tapsolt, nem is féltem, magabiztosan sétáltam a kötélen biztosítás nélkül. és egyszercsak hopp, hirtelen belém állt a görcs, hogy én azt a sok poharat le is ejthetem, sőt, ha az repül, még én is leeshetek onnét, a magasból. és akkor aztán mi lesz.
ültem a székemen, bennem a görcs, és egy határozott gondolat arról, hogy én ezt nem akarom. nem akarom, hogy elvigye magával egy napra a több, mint egy éve nem látott, nem keresett gyereket. nem akarom ezt most így végigcsinálni. NEM LEHET ezt most ÍGY csinálni.

azt akarom csak csinálni, ami a legkevésbé bántaná most a gyermekem, akit komoly veszteség ért másfél éve. és nem hiszem, hogy az jó, ha most az a 'bácsi' ad majd neki szaloncukrot mosolyogva, aki elvett tőle valami pótolhatatlant.

nem tudom, a pénteki beszélgetés után, ha most elmondanám neki, hogy az apja el szeretné vinni, mit szólna hozzá...

ma éjjel nálunk is ragyog a cipő az ablakban, már telistele kincsekkel. ez a mikulásosdi egyre nagyobb kihívás, mert négyésfélévesen már komolyan képes átlátni bizonyos dolgokat és összefüggéseket. résen kell lenni minden pillanatban, mert egy ártatlan keresztkérdésre kissé tanakodva megadott válasz újabb kérdések áradatához vezethet. és aztán ott állunk az esőben az Oktogonon, és kezdem magam keresztre feszítve érezni..
az alapvetéseket már hetekkel ezelőtt tisztáztuk, mint például miért vannak tele az áruházak csokimikulásokkal, meg egyéb csodálatos és finom dolgokkal, amit én mégsem veszek meg neki most azonnal - az én történetemben ez azért van, mert hiszen rengeteg a gyerek, és nincs akkora zsák, amibe a sok ajándék mind beleférne, így az ajándékok egy része előre ide van készítve a boltba a Mikulásnak, aki mikor majd ideér, innen viszi el azokat a gyerekeknek. addig viszont meg lehet nézegetni, és ha valamit nagyon szeretne egy gyerek megkapni, akkor megírjuk a Mikulásnak levélben, hogy mi a szívünk vágya.
azt, hogy a visszaszámláláshoz képest két nappal hamarabb mit keresett a Mikulás az óvodában, megmagyaráztam ugyan, de itt kicsit megrezdült a léc egy pillanatra - nyilván megérti, hogy ennyi gyerekre kevés egy télapó, így többen vannak. és északon most hamar leesett a friss, csillogó hó, így némelyik szánkó nagyon jól siklott, olyannyira, hogy valamivel hamarabb ideért az a Mikulás, aki az óvodásokat látogatja meg.
hogy miért nem kapott virgácsot az a gyerek sem az oviban, aki pedig köztudomásúlag nagyon rossz, mert csíp, rúg, harap, verekedik, csúnyán is beszél - hát természetesen azért, mert Mikulás nagyon jószívű, nemeslelkű, és csupa-csupa szeretet. és most az egyszer még hozott ajándékot a rosszgyereknek, de ha ezek után sem változik meg, akkor jövőre már csak virgácsra számíthat, és még egy ici-pici szaloncukorra sem.
éjjen a mikulásolás, mert csodaszép reggel vár ránk, a Jógyerek ragyogni fog a boldogságtól, én pedig fürdök majd a fényében. itt lesz a varázslat velünk, az a pillanat, amikor úgy megtelik a szívünk boldogsággal, hogy ami már nem fér bele, az majd kicsordul lassan, csillogva, a szemünk sarkában..

most először kifejezetten kényelmesnek találom, hogy szegény családba születtem - ráadásul sokadmagammal, ugye.
nekünk az égen-földön ebben a válságban elveszítenivalónk nincsen. amink valaha is volt (ha még oly jelentéktelen értékű is), azt már elvesztettük, tönkrement, eladtuk. de főleg nem is volt.
vagyunk mi négyen, testvérek, anyánk, meg nekünk összesen az öt gyerekünk. ennyiünknek sikerült eddig tulajdonjogot szerezni - és azt meg is tartani - egy harmincegyéves panellakásra, és öt darab - egyenként sem sokat érő, és ma már minimum 8 éves - autóra. emellett sajnos van némi hitelünk is, de ma már csak forint alapú, a devizásokat kikínlódtuk mostanra. szóval, jöhet az a válság, szemünk se rebben. vagyonunkat nem veszíthetjük bankbetéteinkben, törlesztéseink nem szaladnak az égig, ingatlanunk nem értéktelenedik el jobban, mint tette azt már eddig is. éhen meg csak nem halunk, ugye?

szépen lassan meg fogom utálni a városi kerékpárosokat. nagyjából mindent megtesznek, hogy így legyen. ocsmány dolog általánosítani, de ha 10-ből 10 általam akarja kioltani az életét, akkor úgy tűnik, ez elég általános dolog. nem-e?